Page 30 - Énekiskolák helyzete

Psalmus Humanus művészetpedagógiai egyesület

A tanárképzõ fõiskola befejezése után nagy dilemma elé kerültem, gor-
donka-szolfézstanári oklevéllel a kezemben, hol fogok majd tanítani? Buda-
pesten egyetlen egy betöltetlen csellótanári állásról értesültem. Azonnal je-
lentkeztem, de egy korábban végzett gyerekes anyát részesítettek elõnyben.
Ekkor csellótanárom javaslatára az éppen akkor Dunaújvárosi Zeneiskolában
felkínált csellótanári állást vállaltam el.
Ugyanazt az utat jártam végig, mint a zenei általános iskola hõsi idõszaká-
ban az én volt csellótanárnõm, Dr. Gaál Zoltánné Schuszter Etelka néni, utazó
tanár lettem, naponta több mint 140 km-t megtéve… Minden fizikai fáradtsá-
got és megpróbáltatást kárpótolt az örömmel végzett tanítás. Úgy éreztem, ze-
neileg akkor lettem „nagykorú”, a városban én voltam az egyetlen felnõtt és
felsõfokú végzettségû csellista. Szívesen kamatoztattam az addig tanultakat:
valamennyi tanári hangversenyen játszottam, szólóban, zenekarban és sokszor
nagyobb növendékeimmel együtt. Tanítványaim döntõ többségükben a Duna-
újvárosi Móricz Zsigmond Ének-zenei Általános Iskolából kerültek hozzám.
Fegyelmezett, okos, teherbíró és mindamellett jóhumorú gyerekek voltak.
A Zeneiskola és az Ének-zenei Általános Iskola jó szakmai és emberi lég-
körének eredménye volt, – a gyerekek tehetsége mellett – hogy az ott töltött
4 éves idõszak alatt a hozzám került felsõtagozatos „móriczos” növendékek
közül hármat zenei pá lyára irányíthattam. Egy közülük zeneiskolai gordonka
tanár lett, egy volt tanítványom mûvészdiplomás szólógordonkás a Magyar
Operaház zenekarában. A harmadik fiatalember szintén Zeneakadémiát vég-
zett elõadómûvész, aki a Magyar Rádió Könnyûzenei Osztályának vezetõje,
valamint egy világot bejárt könnyûzenei együttes alapító vezetõje. Sõt, zenei
magánvállalkozást is hozott létre. (Utóbbi két tanítványom kérdõívemre kül-
dött válaszleveleikkel megtiszteltek.)
Gyermekem születése után Budapesten kaptam tanári állást, a XXI. kerü-
letben, Csepelen. Itt már helyileg is egy ének-zenei általános iskolában, a
Ligeti Károly utcában tanítottam, jó gyerekanyaggal, hivatásszeretõ, kiváló
szakmai felkészültségû énektanárok „szomszédságában”.
Voltak jófejû és ügyes növendékeim, de az itt töltött közel 10 év alatt csak
egy kislány kívánt zenei pályára menni. Õ a konzervatórium befejezése után
mivel nem akart hivatásszerûen tovább csellózni, kottagrafikus lett. Kérdõ-
ívemre levelével válaszolt.
Van tanítványom, akivel jó tíz évvel ezelõtt találkoztam egy honvédségi
kulturális seregszemlén, hangszerkészítõ, javító szakmát tanult. (Címét saj-
nos nem tudom.) Még egy tanítványom életútjáról értesültem.
Az anyaggyûjtés során megkerestem a csepeli volt „zeneis” kollégáimat.
Elmondták, hogy az iskola felvette a Lajtha László nevet és a zeneszerzõrõl
készült életnagyságú festményt – ami egy fénykép alapján készült – az iskola
X. Y. nevû növendéke készítette el.

30