Page 120 - Psalmus Humanus Napok konferencia
P. 120

batta andr áS


          első helyen indulnak, maguk mögé utasítva a nemzetközi zenei élet Schu-
          machereit? Vajon mindez csak utópiszitkus merengés vagy elérhető cél? Ta-
          lán már a közeli jövőben eldől.
            De most még maradjunk a földön! Gyerekeink általában zeneileg is na-
          gyon tehetségesek. Ahhoz, hogy közülük néhányan fölérjenek a hegycsúcsra,
          nagy tömegeknek kell elindulniuk felfelé az úton. Lesz aki kifullad, vagy
          megunja a hegymászást. Lesz aki egy ponton azt mondja: inkább csatango-
          lok a jó illatú erdőben és élvezem a természetet – ezek az általunk annyira
          szeretett és tisztelt amatőrök. Ők alkotják közönségünk krémjét. Bárcsak len-
          nének minél többen! Lesznek olyanok, akik magasra jutnak, majd lemennek
          és új túrát szerveznek a kicsinyeknek – ezek a fáradhatatlan zenetanárok. Az
          utolsó néhány száz méter előtt még van egy edzőtábor: aki ide eljut az már
          tapsot érdemel. Ez a Zeneakadémia. S végül mindig lesz egy-egy erős, megs-
          zállott, aki a havas csúcson kitűzi zászlóját. Ezt az aktust már a televízió is
          közvetíteni fogja, fölkerül az internetre, és sokan, nagyon sokan, akik nem
          vették maguknak a fáradságot és nem indultak el a hegycsúcs felé, vagy ép-
          pen más csúcsokat szemeltek ki maguknak, érdeklődve s csodálattal nézik a
          mieinket – ők alkotják közönségünk nagyobbik rétegét. Ők ugyanis hajland-
          óak fizetni azért a két óráért, amikor – gondolatban – felrepülhetnek a csúcs-
          ra,  Perényi  Miklós,  Ránki  Dezső,  Kocsis  Zoltán,  Schiff  András  jóvoltából.
            Ugye érthető már, miért beszélek a psalmus humanus ürügyén a Zenea-
          kadémiáról?
            És itt le kell szögezni valamit. A Zeneakadémia életképtelen lenne alsó és
          közép-fokú zenei képzés nélkül. Az előbb említett nagy muzsikus-egyénisé-
          gek a magyar zeneiskola hálózat aranykorának prosperitásából váltak ki. Jól
          emlékszem, milyen szélesre tárták kapuikat annak idején a zeneiskolák.
          Magam is besétáltam egy játékxilofonnal a felvételire, s hazatértem egy csel-
          lóval, amit azonnal a kezembe nyomtak: „kezdj el gordonkázni, fiacskám”
          jóindulatú intelem kíséretében. A zene a szó szoros értelmében mindenkié
          volt. Erről a zenei hálózatról nem szabad lemondani. Hiszen amikor világ-
          raszóló tehetségeink miatt csodálnak, egyben a képzést is csodálják. Hol
          kezdte, kinél tanult? Teszik fel a művész-szobában gratulálók nagyjainknak
          a kérdést. Mátészalkán, Békéstarhoson, a VI. kerületben… Ez a zeneiskolák
          romantikája s remélem, nem ködbevesző legendája.
            A Zeneakadémia nehezen ért fel a hierarchia csúcsára. Még 1877-ben, két
          évvel  megalakulása  után  is  azt  írta  Liszt  Ferenc  egyik  levelében,  hogy
          „A Zeneakadémia két év múlva valószínűleg annyira fejlődik, hogy többet


          120
   115   116   117   118   119   120   121   122   123   124