Page 34 - Psalmus Humanus Napok konferencia

EmbEr cSaba

pes zene egyaránt tananyag, mégis azt kell mondjam, – bár számomra leg-
fontosabb –, hogy a zenének egy nagyon szűk területe. Ez a konferencia
éppen azt is elmondja, hogy mennyi más helyen és más célra lehet a zenét
használni.
Azt szeretném még elmondani, hogy miközben az általános iskolából
a művészetek sajnálatos módon kiszorultak, többnyire a szülők, gyakran
a gyermekek is érzik azt, hogy zene nélkül, művészetek nélkül nem lehet
élni, hogy erre szükség van. És ennek lett eredménye az a fantasztikus lét-
számnövekedés, ami az alapfokú művészeti oktatásban megfigyelhető. Ez
konkrétan azt jelenti, hogy míg a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején 40-
50 ezer gyermek tanult és csak zeneművészeti ágban gyakorlatilag csak
klasszikus zenét, esetleg jazzt tanultak még 5-600-an az egész országban,
addig ma 284 ezer gyermek tanul valamely művészeti ágban.
Köztük 128 ezren tanulnak zenét és 94 ezren táncolnak (persze ott is van
néptánc, modern tánc, társas tánc és balett). Színművészetben, bábművé-
szetben 20 ezer körül vannak és 40 ezer körül van a képzőművészetet tanu-
lók száma. Ez azért is érdekes, mert amikor 60 ezren tanultak zenét, akkor
több mint másfélmillió gyermek járt általános iskolába, ma 900 ezernél ke-
vesebb az általános iskolások száma, és pillanatok alatt ki tudjuk számolni,
hogy minden harmadik gyermek úgy gondolja, neki művészeti iskolában,
szervezett formában kell valamit tanulnia.
A másik oldalon viszont a közismereti iskolában kevés az énekóra. Igaz,
arról kevesebbet beszélünk, hogy azokon az énekórákon mi történik, az
történik-e, aminek történnie kell. Az itt ülők biztosan törekednek arra, hogy
az történjen, aminek történnie kell.
Sajnos elérkezhet az a nagyon érdekes időszak, amikor egy viszonylag kis
település nem tud egyedül eltartani iskolát, nem tud egyedül eltartani ze-
neiskolát, mert nincsen elegendő gyermek. És akkor azt az európai formát
kell majd nekünk is követnünk, hogy több önkormányzat összefog, az egyik
letelepít két hegedűtanárt, a másik letelepít egy oboatanárt és körbeutazgat-
nak a kis térségben a tanárok egyetlenegy iskola tanáraiként. És mondjuk
a szolfézstanár – mert tényleg nem jön neki össze az énekórája – általános
iskolai éneket és szolfézst tanít, mind a két iskolában működve, ugyanazért
az egy fizetésért, hogy megéljen. Lehetőleg azért jól megfizetve. Legalább
ennyire fontos, hogy ezek a művészeti iskolák, miután a művelődési házakat
is elkezdték felszámolni, s azokból nagyon jó butikok lettek vagy kocsmák
(tényleg ez a kettő a leggyakoribb az én tapasztalatom szerint) lassan

34