Page 38 - A kecskeméti példa

Psalmus Humanus művészetpedagógiai egyesület

jó lenne, ha mi ének-zenét választhatnánk, hiszen ez is gyakorlati tárgy. Két
ének óra úgyis van hivatalosan, hármat még hozzáteszünk, így majdnem
minden nap énekelnének a gyerekek. „Ez jó, de nem az ötödikben kell kezdeni,
hanem az elsőben.” – Ennél többet nem mondott a Tanár úr.
Amikor este újra találkoztunk a közös megbeszélés alkalmával és vacsora
után, akkor megkérdeztem a Tanár urat, hogy adna-e tanácsokat. hogy ’ hogy
induljunk el?’ Erre rám nézett s azt mondta: „Maga a tanár!” Mást nem mon-
dott, s ebből tudtam, hogy nekem kell gondolkodni…
Megkérdeztem azt is, hogy hova küldjek kérést, hogyan lehet ezt szabá-
lyossá tenni? Erre azt válaszolta: „Azt a hivatalban kérdezze meg, – De ha majd
megcsinálta, akkor szóljon.”
És nem tudtam megcsinálni három éven keresztül, mert tizenegy fórum -
hoz beadtuk a kérvényt, tíz közül – közöttük a Művelődési Minisztérium –
elutasította. Egyetlen fogadta el: a Művészeti Tanács. Annak az elnöke Kodály
Zoltán volt…
1950 szeptemberében, valamikor a hónap végén kaptam meg az enge-
délyt. – Hogy közben mi volt, arról napokig lehetne beszélni, mert azért abba
nem nyugodtunk bele, hogy elutasították a kérést. És éppen azért, mert nem
hagytuk magunkat, kaptuk meg az engedélyt 1950. szeptemberében. Az en-
gedély egy évre szólt, kísérlet címen! Amikor a hozzájárulást megkaptuk,
a tanítás már elindult, minden iskola dolgozott, minden gyermek már járt
valahova iskolába, hát nem volt akivel elinduljak. Akkor végigjártuk az isko-
lákat – az megint egy külön történet, hogy hogyan történt a növendéktobor-
zás. Közben a legnagyobb továbblépés az volt, hogy végre találtam egy taní-
tónőt, aki hajlandó volt otthagyni a központifűtéses jó iskolát a nagy semmi-
ért, a bizonytalanságért, az egy évre szóló engedélyért. Ez a tanítónő Szabó
Erzsike néni volt, aki még ma is itt tanít.
Az Állami Zeneiskola akkor a Csányi utcában, a gőzmalommal szemben
működött. (…) Ott a Zeneiskolában volt egy nagy terem, amit délelőtt nem
használtak, csak délután, azt béreltük ki. Nem volt se személyzet, se fű-
tőanyag. A gyerekek és a szülők áldozatkészségéből aztán mégis meglett, ami
kellett. (…) Tizenkilenc gyermekkel indultunk, mert csak tizenkilenc szülő
volt hajlandó a gyermekét ilyen bizonytalanra más iskolába kiadni.
Én ezt mind megírtam akkor a Tanár úrnak – és legnagyobb meglepeté-
semre nem kaptam választ. Aztán még vagy tíz levélre nem kaptam választ,
később aztán megtanultam, hogy ő nem válaszol, hanem intézkedik.
1952-ben volt a következő alkalom, amikor Kodály Kecskemétre jött.
A hangverseny után nem mertem odamenni hozzá és nem merte őt meg-
kérdezni semmiről, mert hiszen, ha nem válaszolt a leveleimre, akkor már
nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, nem érdekli. –

38