Page 78 - Psalmus Humanus Napok konferencia

gilbErt dE grEEvE

De vajon lehet-e azt mondani, hogy azok, akik manapság a tantervekről
döntenek „nem tudják”, hogy mit csinálnak? Hogy nem „akarják” megadni
a zenének azt a figyelmet, amelyet szerintünk megérdemel? Azt hiszem, ez
nem ilyen egyszerű.
Sok olyan, a tanterv kidolgozásáért felelős emberrel beszéltem, – köztük
zenészekkel is – akik őszintén meg vannak győződve arról, hogy az „ő” ver-
ziójuk helyes arról, hogy mire van szükségük a gyerekeknek a 21. század-
ban. Találkoztam emberekkel, akik mélyrehatóan és komolyan tanulmá-
nyozták a mai társadalmat, és írásban vagy szóban megvédték azt a felfo-
gást, hogy a gyerekeket amilyen korán csak lehet, fel kell készíteni a kor
speciális kihívásaira. Ennek fényében feltétlenül szükség van az informatika
bevezetésére az alsó tagozatban (ha nem mindjárt az óvodában), csakúgy
mint a „versenyszellemű” gondolkodás fejlesztésére. Mondhatnánk: miért
tanítsuk meg a gyermeket szépen írni egy töltőtollal, ha a jövőben csak szá-
mítógépen fog írni? Vagy miért tanítsuk meg valakinek, hogy milyen érzel-
mekről szól egy szép költemény vagy egy dal, ha úgyis erős versenyzővé kell
válnia, hogy életben tudjon maradni ebben a versenyszellemű társadalom-
ban? És egyébként is, a dalt meg is lehet hallgatni a számítógépen, sőt még
olyan szoftver is van, amivel a gyerek saját második szólamot írhat hozzá,
vagy „meghangszerelheti” a dalt… Minek ide az éneklés?
Ha azt mondanánk, hogy nevetséges a gyerekek nevelését ennyire tisztán
pragmatikus szempontból nézni, az megint csak túl egyszerű lenne és nem
vezetne a felek közötti párbeszédhez.
Egyre inkább az az érzésem, hogy a „párbeszéd” szó a jövő egyik kulcsa.
Nem állítom, hogy jelenleg teljességgel lehetetlen a párbeszéd, de az a be-
nyomásom, hogy a szembenálló felek – mindkét oldalon a legjobb szándék
mellett – inkább elbeszélnek egymás mellett, „párhuzamosan” beszélnek,
ahelyett, hogy valódi „eszmecserét” folytatnának. Az nyilvánvaló, hogy a
párhuzamos beszéd soha nem vezet sehová. Mindkét fél egyre csak a saját
térfelén halad.
A „filozófia” (az a felfogás, hogy a zenét napi rendszerességgel rendes is-
kolai tantárgyként kell tanítani, jó anyagokat használva, a tanítást mindig
a zenei alapból indítva, stb.) általánosan elfogadott szerte a világon. Inkább
a „módszertani és didaktikai oldal” (a népdalok használata, éneklésen ala-
pulva vagy nem, popzene igen vagy nem, a multikulturális osztályközösség,
a zene nyelvének „tanulása” vagy inkább csak „játék” a zenével, szaktanár
vagy csak osztálytanító, stb.) az, amely a vita tárgyát képezi.

78