Page 88 - Psalmus Humanus Napok konferencia

SolymoSi tari EmôKE

jektről szerte a világon tudomást szerezhettek. Magyar változata olvasható az
Interneten, valamint megjelent a Parlando című zenepedagógiai szaklapban.
Az ISME-konferenciákkal kapcsolatban érdemes egy kicsit visszatekinte-
ni a múltba. Az egész társadalmat érintő, mindennapos zenei nevelés nagy-
szabású kísérletéről először éppen egy ISME-konferencián hallhatott a világ,
mégpedig 1958-ban, Koppenhágában, amikor Ádám Jenő tartott erről előa-
dást.
Később az igazi ismertté válást is egy ISME-kongresszus hozta; az, amit
Budapesten rendeztek meg 1964-ben, és amelynek díszelnöke maga Kodály
volt. Megnyitó beszédét e megdöbbentő mondattal kezdte:
„Köszöntöm Önöket egy olyan országban, mely négyszáz éve romok között él:
valóságos és szellemi romok között.” Némi történelmi áttekintés után viszont
arról beszélt, hogy a romokból hogyan lehetne új életet teremteni: „Míg mi
megmutatjuk önöknek erőfeszítéseink szerény eredményeit, szeretnénk megtanulni
Önöktől mindazt, ami oktatásunkat jobbá teheti. Meggyőződésünk, hogy ha a
zenét közelebb visszük az emberekhez, szebb és boldogabb életet teremtünk szá-
mukra.”
A magyar ének-zene oktatási rendszernek olyan sikere volt ezen a konfe-
rencián, hogy például az észtek még azon az őszön bevezették (ahogyan
Szőnyi Erzsébet könyvéből megtudtam), aztán jött Kanada, az Amerikai
Egyesült Államok, Franciaország, Japán, és tudjuk, hogy ma már szinte
mindenütt vannak a magyar módszernek kiváló hatásfokkal dolgozó képvi-
selői és intézményei. A Kodály-koncepció tehát a világ kincse lett, miközben
mi magunk már-már elveszítettük. Ez annál is érthetetlenebb, mivel a tudo-
mányos hatásvizsgálatok már Kodály idejében kimutatták a rendszeres
éneklés-zenélés transzferhatását, ami azt jelenti, hogy az ebben részesülő
gyerekek minden más tárgyat is jobban tanulnak a matematikától az idegen
nyelvekig. Kodály mélyen hitt abban, hogy éppen ezek a hatásvizsgálatok
fogják segíteni álmai megvalósulását, és azt, hogy végre megértik az érzelmi
nevelés fontosságát. Az 1964-es ISME-konferencia „legnevezetesebb” előadá-
sának éppen Kokas Kláráét tartotta, aki „kísérletekkel bebizonyította, hogy a
zenélő, éneklő gyerekek már az óvodában is sokkal jobban fejlődnek testileg is,
szellemileg is, mint a nem éneklők vagy keveset éneklők.” Kodály a külföldieknek
is azt ajánlotta, hogy folytassanak hasonló megfigyeléseket, mondván: „Ez
volna az egyetlen eszköz, amivel több teret lehetne biztosítani az általános iskolák-
ban a zenének. A zenét nem értő, zenegyűlölő pedagógusok zárt sorait csak azzal
lehetne áttörni, ha bebizonyítanánk, hogy nem zenét terjesztünk, vagy nem csak

88